Zsoltárok
A Zsikipedia wikiből
Zsoltárok (héb.: Tehillim), görögül: pszalmosz, latinul: psalmus, a jiddis nyelvhasználatban: tilem, mely zenei kísérettel előadott dalt jelent és azon 150 vallásos ének megjelölésére szolgál, mely a bibliák „szentiratok” gyűjteményének első helyén található.
A zsoltárokat Dávid királynak tulajdonítja a hagyomány. Tartalmi tekintetben nagyon változók e költemények; vannak köztük himnuszok, elégiák, történeti recitációk, tanköltemények. Számos zsoltárnak van felirata is, de ez épenséggel nem tájékoztat semmi tekintetben, mert e között és a tartalom között kapcsolatot nem bírunk megállapítani. A „templomavatás éneke” (30. Zsoltár) felgyógyult beteg hálaadását tartalmazza. A zsoltár-címek szerzőket is megneveznek, főképp Dávidot, de tartalmuk későbbi korvonatkozást tartalmaznak és így a címbeli szerző inkább egy későbbi gyűjtő véleménye szerint az. A címek még más adatokat is foglalnak magukban, melyek legtöbb esetben előttünk már megfejthetetlenek. Ilyenek pl.: „a liliomokra” (69. Zsoltár), „a távolság néma galambjára” (56. Zsoltár). Valószínűleg más dalok kezdetét jelölik, melyeknek dallamára kellett ezeket is énekelni, amint ezt a keresztény egyházban ma is találjuk a templomi énekek felirataiban. Számos ily zsoltár-feliratban hangszert is találunk megnevezve, mellyel az éneket kísérték. Szerzőként nyolc név szerepel, egyes szerzők több zsoltár címében is. Hogy a hagyomány ennek ellenére is Dávidnak tulajdonítja általában a zsoltárokat, mutatja egyrészt a kegyeletet a Messiást adó királyi ház iránt, másrészt pedig azt, hogy szerinte az emberiséget imádkozásra az tanította meg, ki a trón magasságából nézhette a világ folyását, de szívében mégis rágódott a bűnbánat és Isten előtt egyenlőnek érezhette magát a legutolsó emberrel is. A kánon öt könyvre osztja a zsoltárgyűjteményt, valószínűleg a Tóra öt könyvének analógiájára. Hogy a zsoltár-költészet eredete Dávidig nyúlik vissza, erről tanúságot tesz a Krónikák Könyve, mely Dávid királynak karszervezési munkálatairól bőven számol be és énekkar-mester gyanánt megemlít néhányat a zsoltárfeliratokban említett szerzők közül is. Viszont több zsoltár tartalma a makkabeusi felkelést megelőző vallásüldözések korának hangulatát juttatják kifejezésre. Az ily panasz: „Istenem, pogányok törtek be a Te birtokodba, megfertőztették a szentséges csarnokot, romhalmazzá tették Jeruzsálemet, a Te szolgáid holt tetemeit koncul dobták oda az ég madarainak” (79. Zsoltár) alig helyezhető el más korba, mint az Antiochus Epiphanes korába. A következő verseket is nem a megpróbáltatás előtt, hanem a már kivívott diadal után énekelhette a zsoltárköltő: „Gyalázattá tettél bennünket szomszédaink előtt, gúnykacaj tárgyává környezőink előtt… Mindez ránk szakadt, de mi nem feledtünk el és nem hazudtoltuk meg szövetségedet.... hisz Éretted mészároltattunk le szüntelen, olyanok lettünk mint a mészárszékre vitt bárány” (44. Zsoltár). Diadalmámortól zeng ez a pár szó is: „A szorultságomban hívtam Istent, szabadsággal felelt nekem Isten. Isten velem, nem félek, mit tehet nekem ember, Isten az én segítőm és én elégtételt érek ellenségeimen.... Nem halok meg, hanem élek és hirdetem Isten műveit. Nyissátok meg a diadalkaput, hadd vonuljak át és adjak hálát Istennek. Kössetek ünnepi csokrot mirtusból az oltár csúcsáig.” (118. Zsoltár). Egy teljes ezer éven át nyújt tehát ez a líra betekintést a zsidó nép óhajaiba, reményeibe, emlékeibe és keserűségébe és mutatja egyben azt is, hogy a zsidó vallásosság nem merült ki az áldozati szertartások gyakorlásában, hanem megnemesült a próféták szellemének hatása alatt.
Az ókor népeinek imádsága kizárólag könyörgés volt, melyet fölemelt kezekkel kísértek az adományok átvételére. A prófétai szellemtől áthatott zsoltár ellenben már nemcsak ideális javakért esengnek, sőt, amikor diadalt kérnek a nemzeti zászlónak, akkor is „Isten szerelméért” teszik azt: „Ne mi nekünk, Istenem, ne mi nekünk, hanem a Te nevednek szerezz dicsőséget, a Te szerelmedért, a Te igazságodért, nehogy mondják a népek: hol az ő Istenük, holott a mi Istenünk az égben van”. Az ily isteni rendbe való belenyugvás enyhíti az egyéni fájdalmat, megbarátkoztat a világ viszontagságaival és a zsoltáros mindenkinél boldogabbnak érzi magát, mikor így szól: „Kicsodám volna nekem az égben, Melletted mást nem kívánok a földön, enyésszen bár el testem, lelkem, szívem szirtje és sorsom Isten marad örökre.” (73. Zsoltár). Mit is érnek földi javak, mikor az előtt az Isten előtt állunk, „kinek dicsőségét az egek hirdetik”, kiről nap a napnak regél és éj az éjnek adja át az ő ismeretét, hogy nincs szó s nincs beszéd az egész természetben, mely nem az Ő hangját visszhangoztatná” (19. Zsoltár). A zsoltár ezen Istenétől, aki előtt ezer esztendő annyi mint a tegnapi nap, mely már biztosan letűnt, aki a nemzedékeket úgy elsodorja mint az ár, hogy, aki reggel bimbózik és virul, estére már lekaszálódik és elszárad, még eltiprást szenvedni is boldogság. És a világirodalom lírája, mely csak a fájdalom sóhajait, a gyötrő szerelem búját, a csalódás bánatát szokta kifejezésre juttatni, a 23-ik Zsoltárban, egy optimizmustól ujjongó hanggal gazdagodik: „Isten az én pásztorom, nem szenvedek hiányt,... ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a vésztől, mert Te vagy velem.” Sokszor természetesen a fájdalom is belekap lantjának húrjaiba, de nagyon magasztos fájdalom ez, mert legtöbbször a hazáért szenvedi: „Mint a tiprott fű, levert és kiaszott a szívem, még kenyeremet megenni is megfeledkezem. Hasonló vagyok a puszta pelikánjához, olyan lettem, mint a romok baglya, virrasztva sirankozom, mint árva madár a háztetőn. Te Isten, örökké megmaradsz.... Kelj fel, könyörülj Ciónon. Mert kegyelik a Te szolgáid Ciónnak még romköveit is és minden porszemét becézik... és hajdanában teremtetted a földet, de míg ezek pusztulhatnak, Te megmaradsz örökké, mind elnyűvik, akár csak a ruha; öltőruhaként váltogatod az emberöltőket és ők váltakoznak, de Te és a Te éveid nem telnek le, hadd maradjanak fenn tehát szolgáid gyermekei és magzatuk Veled együtt maradjon fenn.” Még ékesebben zeng ezekben a versekben: „Bábel folyamainál ültünk és ugyancsak sírtunk, mikor Ciónra gondoltunk, a fűzfákra aggattuk hárfáinkat, mikor sanyargatóink énekszót kértek tőlünk s nyomorgatóink mulattatóul énekeltek nekünk Ción dalokat! Hogyan énekelnők Isten dalait idegen földön. Ha felednélek Jeruzsálem, sorvadjon el (hárfázó) jobbom; tapadjon nyelvem ínyemhez, ha nem emlegetnélek, ha nem helyezem föléje Jeruzsálemet örömöm csúcspontjának is” (137. Zsoltár). A hazaszeretet észrevetlenül egybeolvad a zsoltárköltőknél a Templom után való sóvárgással, mert a Templom nem csupán az istentisztelet helye, hanem egyben a nemzeti érzés gócpontja, az ország büszkesége is: „Mint a szarvasünő a vízpatak után ugrándozik, úgy ugrándozik lelkem Te utánad, Istenem. Szomjúhozik lelkem az élő Istenre, mikor jutok hozzá, hogy Isten elé zarándokoljak” (42. Zsoltár). „A madár is megtalálja a házát, a fecske fészket rak magának, ahová fiókáit költi... Boldogok, kik házadban tartózkodhatnak... Jobb egyetlen nap a Te pitvaraidban, mint ezer másutt, szívesebben ülök Isten háza küszöbén, mintsem viaskodjam a gonoszság sátorában” (84. Zsoltár). A hazán és Templomon túl is terjed a zsoltárköltők tekintete: A természetet is belevonják Istenszemléletük körébe. Az egyik zsoltár a természetet az emberrel állítja viszonyba: „Urunk, Istenünk, mily hatalmas a Te szavad az egész földön, sőt az égbe helyezted fényedet.” „:Ha nézem egedet, ujjaid művét, a holdat és csillagokat, melyeket oda erősítettél, (kérdem): mi a halandó, hogy reá gondolsz és az emberfia, hogy vele törődöl és mégis alig tetted kisebbé Istennél, fenséggel és dísszel koronáztad, úrrá tetted kezed művei fölé, mindent lábai alá helyeztél.” A világirodalomban páratlan a 104. Zsoltár, mely mintegy szimfóniája a teremtés történetének. A költő nem azt nézi a természetben, ami van, hanem azt, hogy mint létesül minden és mint követi a maga rendeltetését, hogy boldogan szolgálja a föléje rendeltet, mindannyiuk vágyainak harmóniáját pedig az Úr dicsősége adja. „Áldd, lelkem az Urat. Uram, Istenem, igen nagy vagy, fenséget és fényt öltesz magadra, világosságba burkolózol, mint ruhába, kifeszíted az eget, mint sátorvásznat... Szilárdan alapoztad meg a földet oszlopaira, hogy meg ne inogjon soha, az ős-árt takaróul borítottad rá, hogy a víz áll a hegyeken is. Ám kiáltásodra szétfutnak a vizek... Forrásokat bocsátasz a völgyekbe, hegyek közt folydogálnak, italt nyújtanak a mező állatának, hogy vadszamarak is oltsák szomjukat. Fölöttük tanyázik az ég madara, a sűrű lombból kicsendül énekük... Füvet sarjasztasz az állatoknak, növényt az ember jószágának, hogy kenyeret hozzon elő a földből és bort, mely felvidítja az ember szívét... Legyen az Isten dicsősége örökké, találjon örömöt műveiben.” De ez a szép világ csak akkor éri el tökéletes-ge tetőfokát, ha erkölcsileg is megtisztul: „Tűnjenek el a gonoszok a földről és gonoszok ne legyenek többé.” Természeti és erkölcsi világrend egy szintetikus magasabb egységben egybeolvadnak a zsidó költő elképzelésében. De még az így elgondolt természet sem betetőzése Isten művének, csak szintere annak, mit rajta Isten műve: az ember a történelem által véghez visz. A történelem páthosza legmelegebben szólal meg a zsoltárosok lantján, a történeti eseményekben sejti meg az Istent, bár útjai nem oly felszínesek. „Elgondolkodom a hajdankor napjain: tengerbe visz a Te utad és ösvényed temérdek vizeken át, de nyomdokaid fel nem ismerhetők” (77. Zsoltár). A nép történetét mint Isten művét mutatja futó, de színes képekben a 78., 105., 106. és 107. Zsoltár. Mózes, Áron és Sámuel is meg vannak említve bennük, de csak mint a nép képviselői, imádságukkal való közvetítői, nem pedig úgy, mint más népek epopoeáiban, ahol „arma virumque cano”, a fegyvertények és hősök viselt dolgai adják meg a tárgyat.
