Vérvád
A Zsikipedia wikiből
Vérvád. A vérvád-babona eredete a diaszpóra kezdetéig nyúlik vissza. Josephusnak, a Titus császárral Kómába ment görög-zsidó történetírónak Apion elleni iratából (Contra Apion.) kitűnik, hogy a vád a szétszóródás kezdetén már megvolt. Apion, az alexandriai antisémita író ugyanis azt állította, hogy a zsidók évenként egy felhizlalt görög gyermeket templomaikban feláldoznak s annak belső részeit megízlelik. Ez ellen tiltakozott Josephus, aki maga is kohanita (papi) törzsből való volt. Később ezzel a váddal néhol a kezdődő kereszténységet üldözik ártatlanul. Majd hosszú évszázadokra elcsendesedett a vérvád. Még a középkor első felének antisémita írói, a tudós Agobard IX. sz.-beli lyoni püspök s követői, sőt a kereszteshadjáratok kezdetén élt Clairvauxi Bernát sem említik a szörnyű vádat. A középkor második felében az első vérvádat Angliában emelik. 1144-ben Norwichben azzal vádolták meg a zsidókat, hogy megöltek egy keresztény gyermeket rituális céljaikra. Pert nem indítottak e vérvád nyomán, le sem tartóztattak senkit sem, de a szörnyű vérvádat a köztudatba dobták és ez később az egész közép- és újkor folyamán időnként újból és újból felbukkant. A norwichi vérvádat a kutatósok szerint egy kitért zsidó, a cambridge-i Theobald koholta, hogy érdemeket szerezzen. Azt hazudta, hogy a zsidók évenként kisorsolnak maguk közt egy hitközséget, amely tartozik egy keresztény gyermeket rituális célból megölni s hogy 1144-ben a sorsolás Norwichra esett. 1168-ban Gloucesterben, 1181. Bury St. Edemundban, 1192. Winchesterben hasonló rágalommal támadták meg a zsidóságot, de pert egy városban sem indítottak. A következő században Németország területén súlyosabb következményekkel jelentkezett a vérvád babonája. 1235-ben Puldában öt gyermeket megöltek a rablók, mire a keresztes lovagok sok zsidót lemészároltak és sokat letartóztattak. A kínvallatást (tortúra) is első ízben itt alkalmazták vérvád-pernél. A művelt és felvilágosodott Hohenstaufeni II. Frigyes el akarta nyomni a szörnyű babonát s előkelő konvertita tudósokathívott össze birodalma minden részéből, hogy a vérvádról véleményt mondjanak. Ezek kifejtették, hogy a vérvád merő koholmány, mert a zsidó ritus szerint még az állatvér élvezete is el van tiltva szigorúan s azonkívül a zsidót éppúgy kötelezi a humanitás, mint a keresztényt. E véleményre II. Frigyes (XIII. sz.) dekrétumot bocsátott ki, melyben a vérvádat valótlannak nyilvánította. Azonban a megmételyezett néphitet kiírtani ő sem tudta és a XIII–XVI. sz. a vérvádnak legsötétebb korszakává süllyedt. Franciaországban 1247. jelentkezik Vaucluseben egészen tipikus módon, mint rituális gyilkosságvád és torturával vallatják ki az ártatlanul letartóztatott zsidókat. A babona legrégibb leírója, Thomas de Cantimpre is e századból való adatait, saját állítása szerint Nicholas Donin de La Rochelle tudós konvertitától hallotta, ugyanattól, aki 1240. nyilvános disputát folytatót Jechiel főrabbival és rengeteg Talmud-példány máglyára vettetett. 1255-ben Lincoln (Anglia) volt a vérvád színhelye és itt a lefolyt per után 18 gyanúsítottat végeztek ki. A védvád egyéb műhelyei Pforzheim (Baden) 1267., tárgyalás nélkül, kilengésekkel és attrocitásokkal; 1286. Oberwesel a hétéves Werner-gyermek eltűnése miatt; 1462 Rinn (Innsbruck mellett); 1475. Trient perrel és tortúrával; 1490. a La Guardia castiliai kisközség részint zsidó, részint marannus lakói ellen Torquemada emeltetett vérvádat, mely minden ismert vérvád között a legvégzetesebb volt. A formálisan lejátszatott per során irtózatos tortúrát és számos cselfogást alkalmaztak és elevenen elégetésre szóló ítéleteket hoztak.
Végzetesebb vérvádak voltak még: 1529., 1586. Nagyszombatban; Bazinban; 1840 Damaskuszban, 1891 Corfuban, 1899 Polnában (Csehország), 1764. Orkutában 1791. Tasnádon és 1891. Nagyszokolon. Az 1882-iki tiszaeszlári vérvádat, annak perét és irodalmát l. Tiszaeszlári vérvád. (L. Ostyamegszentségtelenítés, Kútmérgezés.) A vérvád irodalmának legkiválóbb termékei: H. Strack (berlini protestáns hebraista, egyetemi tanár), Das Blut im Glauben und Aberglauben der Menschheit mit besonderer Berücksichtigung der Volksmedizin und jüdischer Blutritus (8. kiad. 1900); Christliche Zeugnisse gegen die Blutbeschuldigung der Juden (Berlin 1882), az utóbbi a tiszaeszlári per alkalmából a legkiválóbb keresztény teológusoktól előadott szakvéleményeket tartalmazza; D. Chwolson (konvertita, hírneves orosz orientalista), Blutanklage (1901); A. Berliner (berlini ort. rabbiszemináriumi tanár), Das Gutachten Ganganellis; Paul Nathan, Der Prozess von Tisza-Eszlar (1883).
