Fajelmélet

A Zsikipedia wikiből

Fajelmélet. Az antropológia fattyúhajtása és arra törekszik, hogy a nem árja származású népeket alacsonyrendűeknek bélyegezze. Módszerei nem a tudomány, hanem a demagógia célkitűzéseit követik és a legnagyobb mértékben megbízhatatlanok.

A fajelmélet francia produktum, de a franciák között csak kevés művelőre talált. Az egész elméletet a németek sajátították ki, kimélyítették, ráépítették az antiszemitizmust és tovább adták. Magyarországba is a németek importálták, hogy itt élő elvbarátaik a zsidók ellen fordíthassák. A komoly tudomány körében természetesen nem sok érdeklődést keltett és csak a szenvedélyes túlzók gyarapították belőle a magyar zsidóság ellen irányuló elfogultságaikat. Pedig első kibontakozásában a fajelmélet nem is a zsidók ellen, hanem azok ellen a franciák ellen fordult, akik fölidézték a forradalmat. A teória alapelemeit gróf Gobineau konstruálta meg. 1848-ban írt művében azt igyekszik kimutatni, hogy a forradalmat a germán eredetű fajnemesség ellen érzett fajgyűlölet robbantotta ki az alacsonyrendű és kelta származású néprétegből; a forradalomban tehát nem a történelem kényszerűsége, hanem a faji antagonizmus érvényesült. A német L. Woltmann tovább fejlesztette ezt a gondolatot és a zsidókra alkalmazta, csak azért, hogy ösztönösnek és természetesnek látszó faji ellentétekkel igazolhassa az antiszemitizmust. Az engesztelhetetlenség végokát magában a zsidó nép származásában kereste és megállapította, hogy már keletkezésében is nemtelen a zsidó faj, mert olyan vérkeresztezésnek a sarjadása, amely már önmagában is nemtelen. Jóllehet, hogy a zsidó nép eredetére vonatkozó kutatásait még nem zárta le a tudomány és véglegesen azt sem tisztázta még: a Földközi tenger keleti partjairól elágazott hettiták, föníciaiak, asszírok, babilóniaiak, médek, perzsák ázsiai, vagy pedig a Földközi tenger déli partjain megtelepedett arabok, egyiptomiak, kabilok és abesszíniaiak afrikai népcsoportjához tartoznak-e a zsidók, Woltmann mégis azt állítja, hogy faji bélyegüket Palesztina sokféle alacsonyrendű népétől kapták, amelyekkel a hosszú koponyájú, szőke hódítók összekeveredtek. Ha komolyabban veszi a hipotézisét, akkor azt a következtetést is levonhatta volna belőle, hogy faji bélyegüket a hosszúkoponyájú, szőke, felsőrendű hódítóktól nyerték a zsidók. De céljának jobban megfelelt a másik következtetés. Hidegvérűen építette rá azt a tantételét, hogy a zsidó nép az intelligenciának és a morális hajlamoknak olyan keveréke, amelyben az alacsonyrendű népek által belefertőzött hatások elnyomták azt az örökséget, amelyet a felsőbbrendű szőke faj kevert a zsidó vérbe. Innen van, hogy a zsidó nép intelligenciája ép olyan szembetűnő, mint erkölcsi fogyatékossága, amelyet származásának köszönhet. Woltmann nyomán dogmatizálta az antiszemitizmus azt a felfogását, hogy a zsidó nép alacsonyrendű és ártalmas, mert a származásában gyökerező hibák kiirthatatlanok. Ha igaz lenne is, hogy a zsidók abból a vérkeveredésből származnak, amelyet Woltmann szupponál (ami nem igaz), az ebből levont következtetés mégis helytelen, mert nincs nép a világon, amelyben a négyezer vagy ötezer év előtt kapott vérségi hatások még ma is rezonálnak. Ellenben igaz, hogy az eredet káros hatásai már kétszáz-háromszáz év alatt is elmosódnak és a rossz típusból egy egészen jó típus származhat, amit bizonyítani lehet a mai ausztráliaiakkal, akik deportált fegyencektől és az amerikaiakkal, akik nagyrészt kalandoroktól származnak. És még a beléje jutott sok színes vér sem tudta megrontani ezt a nagyszerű embertípust, pedig nem négyezer, hanem csak kétszáz vagy háromszáz év előtt indult meg a veszedelmessé válható vérkeresztezés.

Woltmann tanításai eléggé termékeny talajra találtak, a fajelmélet mégis csak 1899. érte el teljes kivirágzását, még pedig az angol származású Houston Stewart Chamberlain német tudósnak Die Grundlagen des 19. Jahrhunderts c. munkájában. Megvesztegető dialektikájának káprázataiban a könyv belső hibái könnyen rejtőzhettek el a laikus olvasó előtt és ennek köszönhette óriási sikerét. A tudományos kritika azonban elég korán vette észre, hogy Chamberlain okfejtései és megállapításai tudománytalanok. Még alapvető tételeit is olyan feltevésekből konstruálta meg, amelyek tudományosan nem igazolhatók. Így megállapítja, még pedig nagyon önkényesen, hogy a zsidó nép az arab fennsíkon élt izraelita törzsek és a Szentföldön talált rövidkoponyájú szíriaiak keveredéséből származik. Ez a megállapítás nélkülözi a történelmi szankciót, mert hiszen a hettitákkal és amoritákkal való vérrokonság sokkal valószínűbbnek látszik, de megbízható támaszpontok hiányában még ezt a feltevést sem fogadja el a tudomány és még máig sem tisztázta véglegesen a zsidó nép származását. A bontakozó fajelmélet mit sem törődött ilyen kicsinységekkel. Arra, hogy a zsidó fajt alacsonyrendűnek, az árja fajt felsőrendűnek tüntesse fel, minden eszközt jónak lát, még azt a módszert is, amely a zsidó történelem küszöbén kezdi meg a hamisítást. Az ősi rossz keveredésből származtatni az alacsonyrendűnek bélyegzett mai zsidót: rendszerré erősödött a fajelméletben, de Chamberlain hipotézise mellett mások is keletkeztek. O. Hauser 1922. még ijesztőbb kémiával keveri ki a zsidószármazást. 1922-ben írt zsidó történetében túl jónak tartja a Chamberlain által feltételezett szír keveredést és azt állítja, hogy a zsidó nép nemes árja és nemtelen fekete meg sárga fajoktól származik. A felerészben fehér, felerészben színes származás két csoportra bontja a zsidóságot. Az egyik magasabb rendű (de még mindig nem olyan magasrendű, mint az árja), a másik alacsonyrendű. A próféták (Hauser szerint) a világos és hosszúkoponyájú faj ivadékai (a jó Isten tudja, honnan veszi, hogy minden próféta szőke és hosszúkoponyájú volt), míg a papi rendbe tartozó kohaniták, a kerekkoponyájú sötét, alacsonyrendű fajt képviselik a zsidóságban. (Nem ide tartozik, de tudományos komolytalanságának illusztrálására megemlítjük, hogy a „rövid koponyájú, fekete hajú, lapos arcú” katolikus papságot is kizárja az árja közösségből és külön típusnak stigmatizálja a nemes germánságban, mintha, szőke és kékszemű embert föl sem szentelne a katolikus egyház, vagy mintha minden szőke és kékszemű árja nyomban megbarnulna, amint pappá szentelik.) Következtetéseiben éppen olyan tudománytalan a fajelmélet, mint kiindulópontjain. A zsidóság célzatos lekicsinyítésén kívül az a legfőbb célja, hogy az emberiség koronájának az árja-germánt tegye meg. Dogmatikusan állítja: „Kultúrképes faj csak egy van és ez a germán faj.” „A magas növésű, szőke, kékszemű germán az egyetlen típus, amely alkotni és teremteni tud.” Chamberlain még a sumér, akkád, asszír, babilóniai, görög, római kultúrát is bevándorolt germánoknak tulajdonítja. Woltmann nemcsak a faj kiválóságát köti a germán származáshoz, de az egyén kiválóságát is és igazolás nélkül állítja, hogy az emberiség zsenijei kivétel nélkül germán-származásúak. Nagy Sándor, Caesar és Napóleon tehát germánok voltak. És az a mongol, aki Kínában korábban találta fel a puskaport, mint a német Schwarz, nem kínai, hanem germán volt a woltmanni felfogás szerint. Hogy mennyit ér ez az egész elmélet, abból derül ki, hogy a germánság faji bélyegét a test magas növésében, a koponya hosszú formájában és a haj szőkeségében látja. Holott bebizonyított tény, hogy ezek a sajátságok nem kizárólagos germán vonások, de nincs is olyan emberfaj a világon, amelyről azt mondhatjuk, hogy csak őt magát jellemzik ezek a „faji” stigmák. A test növése első sorban a klímától függ, az életkörülményektől és a gazdasági viszonyoktól (l. Antropológia). Amióta a zsidók kikerültek gettóikból, de különösen azóta, amióta sporttal is foglalkoznak, a testi fejlődésük is kedvezőbb és biztató regenerálódást mutat. Az a feltevés tehát, amely a testnövés normáját a fajok bélyegévé teszi meg, alaposan kétségbe vonható.

Nem bizonyult elfogadhatónak a koponyamérés, és az erre támaszkodó koponyaforma-elmélet sem, mert kiderült, hogy minden népben és népcsoportban keverten fordulnak elő a koponyaformák, tekintet nélkül arra, hogy milyen fokú kultúrában él az illető népcsoport. Az a feltevés pedig, hogy a hosszú koponya a felsőbbrendűség jele, már azért sem igaz, mert az alacsonyrendűnek tartott négerek, ausztráliaiak és eszkimók között is bőségesen találunk hosszú koponyájúakat; a kerek és széles koponya pedig azért nem jellemezheti az alacsonyrendűséget, mert a legújabb mérések azt mutatják, hogy a németek legnagyobb része kerek és széles koponyájú. Mint a test növése, a koponyaforma is külső körülmények eredménye és az az állítás, hogy a megnyúlt koponya nemesebb és több intelligenciát fogadhat be, mint a rövid vagy középkoponya, már régen elavult. A legnagyobb tudósok, írók, művészek, hadvezérek, államférfiak és feltalálók között, bármely nemzethez tartozzanak is, olyan gyakori a kerek koponya, hogy a hosszú koponyaformáról alkotott hipotézis önmagától elesik. F. v. Luschan a berlini antropológiai intézet igazgatója, kertelés nélkül abszurdumnak mondja ezt a hipotézist, mert azt állítani, hogy valamely típusnak hosszú vagy rövid koponya a karaktere, éppen olyan értelmetlen, mint az, ha hosszúkoponyájú idiómáról beszélne valaki. Mindaz, amit O. Ammon, B. Fischer, F. Lenz, H. Günther, Driesmann és mások a germánság felmagasztalására összeírtak, inkább kompromittálja a fajelméletet, semhogy megerősítené. A koponyaforma kialakulása az egyszármazásúnak vallott embercsoportok között is annyira ingadozó, hogy faji jellegnek még ott sem vehető, ahol egységesebb jelenségnek mutatkozik. Friedrich Hertz méréseken és adatokon alapuló tanulmányainak eredményét a következőkben foglalja össze: 1. A koponyaforma nem a származás adottságának az eredménye, hanem a fejlődésé. A történelem kezdetén inkább hosszúkoponyájúak voltak az emberek, de a fejlődés során a kerek koponya mindenütt háttérbe szorítja a hosszú koponyát. 2. A hegyilakók rendszerint kerek koponyájúak. 3. Sok országban a városlakók koponyája valamivel elnyúltabb, mint a vidéken lakóké. Éppen így nem vehető faji jellegnek a haj, az arc és a szem színe sem, mert mikroszkopikus vizsgálatok kiderítették, hogy már az a teória is, amely fehér és színes fajokra osztja az emberiséget, tévedésen alapul. A fajok általában „színesek”, a fehér faj is színes faj és csak árnyalatokban különbözik a fekete vagy sárga fajtól. A sötétebb vagy világosabb színárnyalat az úgynevezett szerves pigmentumtól származik, amelyet a természet a tropikus vidékeken lakók bőre alatt bőségesebben helyezett el. A szőke hajban még annyi bizonyító erő sincs a faj alacsony- vagy magasrendűsége mellett, mint a színes arcbőrben, mert egyeduralkodó formában sehol sem található a szőkeség. Ha pedig a zsidóság ellen használjuk bizonyítékul a haj színét, akkor inkább a magasrendűségét lehetne bizonyítani azzal, mint az alacsonyrendűséget, mert elég sok közte a szőke és vörös hajú (l. Antropológia) és nemcsak az északi országokban, hanem délen, Észak-Afrikában és Palesztinában is. A modern antropológia a fajelmélettel szemben azt vallja, hogy az ember fejlődésében erősebb tényező a környezet, mint a származás. A koponyaforma, a haj, szem és arc színe, végül a test növése sem jellemezheti a típust, mert ez a klíma, a miliő és az életkörülmények produktuma. Nem a külső jelek határozzák meg a fajiságot, hanem az a karakter, amely valamely néptörzsben a geográfiai viszonyok és történelmének nevelő hatásai alatt bontakozott ki. A típus alacsony- vagy magasrendűsége pedig nem a vérségtől függ, hanem a művelődési lehetőségektől és az alacsonyrendűnek tartott népcsoportok könnyen válhatnak magasrendűekké, ha művelődési lehetőségeik kedvezőbbre alakulnak. A fajelméletnek az a törekvése tehát, hogy „faji” stigmákat költsön rá a zsidóságra és fajiságának adottságával bizonyítsa a reáköltött inferioritást, a komoly tudomány fóruma előtt kudarcot vallott.

A zsidó és általában a sémita kultúra évezredekkel előzte meg az európai kultúrát, ha tehát a faji típust a származás szabja meg, akkor a zsidó nép nem lehet alacsonyabb rendű a nem-sémita népeknél, mert ezek olyan törzsektől származnak, amelyek még a kultúra küszöbéig sem jutottak el, mikor a sémita népek már a kultúra magas fokán állottak. De nem lehet ebből kiváltságot sem statuálni a zsidók számára, mert kultúrnívójuk igen sokszor változott meg az életkörülmények hatása alatt és volt idő, mikor elég alacsonyan álltak a népek között. De egy fokon a történelemnek egyetlen periódusában sem állt az egyetemes zsidóság, mert szétszórtságánál fogva sokféle hatások alatt nevelődött. Ha a fajelmélet nem akar mégsem engedni abból a felfogásából, hogy a vérség határozza meg a fajiságot, akkor számba kell venni a keveredést is és a zsidóság csak annyira számíthat fajnak, mint a germán, amely sokféle vért kevert el a mai német vérbe. Ha a vérkeresztezés nemesítőleg hatott a germán népre, nemesítőleg hatott akkor a zsidó népre is. A tudomány meggyőző bizonyítékai mellett a fajelmélet nem tarthatja fenn álláspontját és a zsidósággal szemben is csak azt vallhatja, hogy nem a koponya formája, sem hajának és arcának színe dönti el a fajiságát, hanem lelki életének összessége, mert a jó vagy rossz típust ez adja meg. Minthogy pedig a lelkiélet összessége a művelődési lehetőségek és a gazdasági viszonyok produktuma, tudomásul kell venni, hogy a zsidóság sem vonhatja ki magát a fejlődés törvényei alól és ugyanazok a törvények, amelyek érvényesülnek a magyar, francia, angolszász, szláv vagy arab nép fejlődésében, érvényesülnek a magyar, francia, angolszász, szláv vagy arab nép között lakó zsidóban is. Kisebb eltérések persze csakúgy lehetségesek, mint ahogy nem egységes az őslakók típusa sem és ahogy a leghomogénebb nép is kitermel olyan egyéniségeket, amelyek nélkülözvén a közös vonásokat, külső és belső eltéréseket mutatnak. Mindebből nyilvánvaló, hogy a zsidóság jó és rossz vonásai nem a „faj” meghatározott természetéből, hanem olyan hatásokból erednek, amelyekből egységes etnográfiai, kulturális és gazdasági területen kialakul a nem­zsidó típus is. L. Antropológia, Asszimiláció, Antiszemitizmus.

Külső hivatkozások