Etika
A Zsikipedia wikiből
Etika. A zsidó etika a zsidó vallásból, iratokból és életből elvont tan, mely a helyes életutat mutatja, azt, hogy miképp kell az emberi társadalomban viselkedni, a vallás princípiumainak megőrzése mellett.
A zsidó etika nincs rendszerezve, hanem szétszórva található fel az eredeti zsidó iratokban, ú. m. az egész Szentírásban, a Midrásokban, a Talmudban és a rabbinikus irodalomban. A későbbi, ún. filozófiai etika nem számítható szorosan a zsidó etikáhozhoz, még akkor sem, ha annak megnyilvánulásaiban számos esetben a közép- és újkor folyamán zsidó szerzőkkel találkozunk is, mivel ezeknél a különböző filozófiai rendszerek befolyása és kölcsönhatása nyilvánvaló. Mindazonáltal még a középkorban is találkozunk az eredeti zsidó etika továbbfejlesztőivel. A zsidó etika magában foglal két évezredet, a primitív pásztornomád néptől a városi kultúrnépig s ehhez képest nem mindenben egységes. De a Biblia írásba foglalása óta kiindulópontja és alapelvei mégis változatlanul egységesnek mondhatók, mert ez a legrégibb kodifikációja a máig élő erkölcsi princípiumoknak. Valamennyi erényt és pozitív kötelességet az isteneszméből, Isten egységéből és szentségéből vezeti le már a Biblia kezdetén, kiemelve, hogy minden ember az Egy Isten képmására teremtetett. Ehhez képest az eredeti, zsidó szellemű etika valamennyi későbbi megnyilvánulásai ezt az isteni tulajdonságot, annak ápolását, megőrzését, fejlesztését tekinti az egyetlen, a legfőbb célnak, a célok céljának az emberi életben. Ezen isteni adomány következtében uralkodik az ember a földön (Genes. 1. 28). De ugyancsak ebből a gondolatból van levezetve az isteni törvény, a kinyilatkoztatás is. Az isteni törvény betartása Izrael legmagasabb életcélja és hivatása; „Isten útjain járni”, amit Mózes V. 10. 12 parancsol, egyenértelmű azzal, hogy kegyes életűnek kell lenni és könyörületességet kell gyakorolni. A bibliai etika súlyt helyez a szülők tiszteletére (Exod. 20. 12; Levit. 19. 3), mert a családot tekinti a szociális organizáció alapjának s bár a többnejűséget primitív fokon, mint nomádnépnek engedélyezte, a monogámiát tartja már a legrégibb szöveg ideálisnak (Genes. 2. 24); házasság vérrokonok között szigorúan tiltva volt (Levit. 18. 6 stb.), a fajtalanságot utálatosnak, a tiszta és tartóztató életmódot erénynek tekinti; a gyermeket, aki nem tiszteli szüleit, a gonoszság megtestesülésének tartja; a rabszolgákat a család kötelékébe tartozóknak minősíti, a rabszolganők sérthetetlenségét biztosítja s a rabszolgaság idejét meghatározza, bántalmazásukat megtiltja s ez esetben felszabadításukat előírja (Exod. 20). Ugyancsak a Biblia tiltja el szigorúan a kegyetlenkedést, a becstelenséget, a lopást, csalárdságot, hamis esküt, az idolatriát s a bálványimádást, mely utóbbit a bűnözés és embertársaink elnyomása okozójának tartja s amelyre nem ismer kegyelmet. Idolatra leányával házasságot kötni szintén tiltva volt. Embertársaink elnyomatását éppen úgy tiltja a Biblia, mint azok kötelező szeretetét számos alkalommal szigorúan megparancsolja. Tiltva van bérmunkás és zsellér elnyomása, sőt munkabérének visszatartása csupán egyetlen éjszakára is, „mert szegény ő és az után sóvárog lelke”. Tiltva van az állatok kínzása és bántalmazása, sőt a mózesi törvényhozás még arról is gondoskodik, hogy az ember ellensége állatával szemben is legyen belátással és irgalommal s hogy az állatok se szégyeníttessenek meg. Embertársaink iránti szeretet szigorú parancsok alakjában van hangoztatva: „Embertársad jó hírneve olyan szent legyen előtted, mint a sajátmagadé” (Exod. 23. 1), de ugyanez a kötelező szeretet kiterjed az öregek tiszteletére, a bosszúállás minden fajának elítélésére, az igazságosság kötelező gyakorlására és a bírák pártatlanságára, mely utóbbi abban csúcsosodik ki, hogy a bíráknak nem szabad tekintettel lenniük a gazdagokra. A gőgöt, bujaságot, főleg pedig a csalárdságot és vérontást borzalmaknak minősíti a Biblia; a kapzsiságot, irigységet, hamis úton szerzett gazdagságot pedig szigorúan elítéli, ellenben a hűség, békesség, jóindulat és szánalom a szenvedőkkel és nélkülözőkkel szemben az, amit parancsol s ez utóbbinak az idegenekkel és foglyokkal szemben való gyakorlását is kötelezővé teszi. (l. Jótékonyság)
A zsidóság Szentírása éppen úgy, mint későbbi iratai is tehát nem a földöntúli, hanem éppen a földi józan és helyes életet tartják szem előtt etikájukban. Ez nem aszkéta, hanem az élettel számoló és Isten útjain járó etika. Nem áll a föld és emberek felett, nem a „paradicsom” és „pokol” földöntúli s nem emberekre szabott képzelődése, hanem a vallás és erkölcs szétválaszthatatlanságának visszatükrözése és legszebb bizonyítéka. A „szeresd felebarátodat, mint sajátmagadat” és a „szeresd az idegent, mint sajátmagadat, mert ne feledd, hogy te is idegen voltál Egyiptomban, a rabszolgaság házában, Én az Örökkévaló parancsolom!” mint erkölcsi főprincípiumot az egyszerű zsidó földműves-pásztor nép erkölcsi kódexe írta elő a világ valamennyi kultúrnépének. A bibliai etikának egyenes továbbfolytatása a talmudi és rabbinikus etika, melynek legmagasztosabb hirdetői R. Akiba és Hillel (Jézus előtt 70.) voltak. Különösen az Ábót százszámra tartalmaz oly etikai elveket, amelyek szisztematikus elgondolások eredményei, de az erkölcstan tanításainak csupán foglalatát nyújtja az etika. Akiba p. o. összes erkölcsi tanításait ebben foglalta össze: „Amit nem kívánsz, hogy veled tegyenek, ne tedd embertársaddal; ne beszélj róla rosszat, ne tárd fel titkait másoknak, legyen annak tisztessége és vagyona oly drága neked, mint a saját magadé.” Hillel, a zsidóság legnagyobb tanítója a próféták utáni korban, a kötelező szeretetet minden élőlényre, az egész emberiségre, az állat- és növényvilágra is kiterjesztette. Fő tanítása abban összpontosul, hogy Isten és Törvény igazi esszenciája az ember morális tökéletesülése, ennél fogva vallás és morál nála is egyugyanazon fogalom, csakúgy, mint a Biblia etikájában. Hillel etikája szerint is az élet forrása az Isten, aki kegyes és irgalmas, s ha Tőle kegyességet és irgalmasságot vár az ember, akkor őneki is arra kell törekednie, aszerint kell életét berendeznie. Ebben az alapelvben valamennyi talmudszerző megegyezik vele s ezért mondható, hogy a rabbinikus etika sohasem volt a farizeusok és esszénusok pártetikája. Semmi köze sem volt az esszénusok családmegvető, felforgató és szentimentális aszketizmusához, sem földöntúliságához, mely végeredményében szektárius kinövésekre vezetett. A rabbinikus etika nem hagyta magát elnyelni az esszénusok világmegvető altruista-kommunizmusától. Leginkább Hillel fejezi ki e pontnál is a tiszta zsidó etikai felfogást: „Ha nem én magam, vajon ki más? De ha csupán magamért, akkor mi vagyok én? És ha nem ma, akkor mikor?” Ugyancsak a Midrásokban és a Talmudban vannak lerögzítve a következő etikai princípiumok, melyek a zsidó etika legszebb megnyilatkozásai: „Ami gyűlöletes neked, azt ne tedd felebarátodnak, ez az egész Törvény, a többi csupán magyarázat” (Hillel tanítása, Sabb. 31a, a Levit. 19. 18 alapján). Az etika tanítást Hillel unokájának, Rabban Gamalielnek tanítványa, Pál apostol vitte világgá. Továbbá: „Fogadj minden embert nyájasan és barátságos arckifejezéssel” (Ábót 1. 15 és 3. 12); „A felesleges önsanyargató szüzesség bűn”; „A munkát szeretni kell” (uo. 1.10); „A munka érdeme nagyobb, mint a tétlen jámborságé” (Midrás a 128. zsoltárhoz); „A nő nélkül élő ember nem teljes ember” (Jebámót 62); kötelesség az életet megőrizni, az egészségre káros ételeket enni és káros dolgokat elkövetni nem szabad s az bűn; a szellemi munkát tisztességes kenyérkereső iparral kell egybekötni (Ábót 2. 2; Beráchót 35b); „Az igaz úton járó ember vágyait hatalmában tartja, a gonoszt vágyai tartják hatalmukban” (Beráchót 61b). R. Simeon b. Gamaliel tanítása: „Három pilléren nyugszik a világ, a jótékonyságon, igazságosságon és békén” (Ábót 1.18); „Inkább a halált, mint elkövetni a három főbűnt: bálványimádást, fajtalanságot és gyilkosságot” (Szanhedrin 74a, b); „Az igazság át kell hogy fúrja a hegyeket is” (Szanhedrin 6b, Mózesnek tulajdonított mondás); Minden csalárdság és spekuláció egyenlő a lopással (Bává Káma 7.8–13; Bává Mecia 3.25–27, Bává Bátra 90b, Szanhedrin 25b, Chulin 94a), a gúnyolás és gúnynévadás, valamint embertársaink szégyenbehozatala ugyanabba a kategóriába esik, mint a gyilkosság (B. M. 58b, s innen ment át a Máté Evangélium 5.22-be). Ugyanezen bűnözési kategóriába esik a rágalom, rossz hír terjesztése embertársunkról, még az esetben is, ha igaz, figyelés gyalázatos beszédre, gyanúkeltés, kedvezőtlen megjegyzések provokálása (Peszáchim 118a, B. M. 58b; Beráchót 16a). Aki visszatartja a bért, az a Talmud szerint tolvaj, idolatra és Szodoma lakója. Hazugoknak, hipokritáknak és tékozlóknak nem volt szabad megjelenniük áldozatra (Szóta 42a); Istenfélelem egyenlő a bűnfélelemmel s ez a parancs magában foglalja a szülők és tanítók iránti tiszteletet is (Beráchót 28b; Kidd. 31; Pesz. 22b); mások tudatlanságából, legyen az akár pogány is, bűn előnyt szerezni (Chullin 99a, Sávuot 89a); Isten előtt senkise nevezhető igazságosnak, ha nem jóságos embertársaival szemben (Kidd. 40a). Hillel további etikai tanításai: „Ne különítsd el magad a közösségtől” (Ábót 2.4); „Ne mondjad, ha időm lesz, majd megtanulom; mert hátha nem lesz időd?” (Ábót 2. 4) 5 „Ne ítélj felebarátod felett, amíg magad nem voltál hasonló helyzetben” (uo. és annak alapján átveszi Máté evangélista 7.1.); „Aki fut a hírnév után, az elveszti nevét, aki nem növeli tudását, az apasztja, aki nem tanul, az méltó a halálra aki a Tórából hasznot húz, elveszik” (Ábót 1.13) „A neveletlen nem irtózik a bűntől, a tudatlan nem lehet jámbor, a szégyenlős nem tanulhat, az indulatos nem taníthat, az üzletember nem lehet bölcs” (uo.). A házasság szentség, innen neve „Kiddusin” a. m. megszentelés. A felebaráti szeretetnek ki kell terjednie a bűnösökre és bűntettesekre is (Szifré Deut. 28b; Szanhedr. 52a) Nem szabad leülni addig, amíg a háziállatokat meg nem etetik (Gittin 62a, a Deut. 11.15 alapján). Ezek a főbb irányelvei a bibliai és talmudi etikának, melyek az eredeti zsidó szellemet tükrözik vissza s amelynek tanításai részben éppen a tőlük merítő evangélisták révén mentek át kimutathatólag a köztudatba s váltak általánosan érvényes erkölcsi principiumokká.
A középkori zsidó filozófusok etikája megőrzi mindazt, amit örökségbe kaptak az ősök írásaiból, de rendszerük már sok helyt a görög, arab és a keresztény misztikusok öntudatlan hatását is mutatja, aminthogy az ő kölcsönhatásuk kortársaikra s a későbbiekre még sokkal nagyobb volt. A középkori zsidó etika legkimagaslóbb tanítói, művelői és szerzői voltak: Száadja gáón, Maimonidész, Salomo ibn Gabiról, Juda Halévi és Bachja ben Joseph ibn Pakuda, a Chóvót Halevóvót szerzője. Ez azonban a világról való túlzott lemondást és visszavonulást ajánlja. Mégis az ő műve a zsidó etikának legragyogóbb termékéül tekinthető s méltán nevezhető az a „szív kötelességei”-nek. Az újkor filozófiai etikája Spinozától kezdve Mendelssohnon át Hermann Cohenig, K. Joelig és a többi modern filozófusokig úgy módszerben, mint tartalomban koruk szellemi áramlatait és filozófiai törekvéseit tükröztetik vissza s tiszta zsidó etikának akkor sem foghatók fel, ha a legmagasabb nívón állnak is s ha némelyik, mint Herm. Cohen legközelebb is állt ahhoz. Az újkori zsidó etika-szerzők mellett a rabbinikus irodalom a legújabb időkig változatlanul a tradicionális zsidó etika szolgálatában áll s ez különösen a kabbalisztikus művek szerzőinek magas erkölcsi princípiumaiban nyilatkozik meg. Az újkorban s a jelenben éppen úgy, mint a bibliai korban a zsidó etika álláspontja változatlanul az, hogy az embert Isten képmására teremtett lénynek, személynek és nem tárgynak tekinti s ehhez képest az ember személyiségének minél tökéletesebbé való fejlesztése, az emberben szunnyadó isteni tulajdonságnak kibontakozási lehetősége a szellemi és testi tökéletesülés felé. L. még: Alázatosság; Harag; Kötelesség; Szentség; Felebaráti szeretet; Jótékonyság; Gondviselés; Pirké Ávot; Kabala; Júdaizmus; Optimizmus; Szeretet; Megtorlás.
Irodalom
Prof. E. Hirsch és K. Kohler, Ethic, Jew. Encycl. (1904); Moritz Lazarus, Ethik der Judentums (2 k., több kiad); L. Lazarus, Zur Characteristik der talmudischen Ethik (1877); Grünbaum, Sittenlehre des Judentums (1878); Moses Bloch, Ethik der Halacha (1886, magyarul ua.); Hirsch Fassel, Cedek u. Mispát. Die rabbinische Tugend- und Rechtslehre (1848); Mielziner, Ethics of the Talmud (1890), M. Joseph, Jewish Ethic (1892), K. Kohler, Ethic of The Talmud (1893-4); Frankkel, Zur Ethik der jüdisch-alexandrinischen Philosophen Philo (1867); Tiktin, Die Lehre der Tugenten und Pflichten bei Philo (1894); Dukes, Salomo ibn Gabirol und seine ethischen Werke (1860); Frankl-Grünn, Ethik des Juda Halevy; Bachja b. Joseph, Chóvót Halevóvót (deutsche Übersetzg v. Wiener, több kiadás); Geiffer, Ethische Gründlagen des Buches über die Herzenspflichten; Kaufmann, Ethik des Maimonides (1876); Guttmann, Philosophie des Ibn Gabirol (1889); ua., Realphilosophie der Saadja (1882); P. Rieger, Hillel und Jesus (1904), továbbá a Spinoza elődeiről szóló irodalom, főképp J. Freudenthal idevonatkozó művei.
