Esszénusok
A Zsikipedia wikiből
Esszénusok (gör. esszénoi; lat. essaei; aram: cenóim; héber hásóim; Graetz szerint hásá a. m. hallgatni gyökből).
A farizeus pártból eredő szigorúan aszkéta és kommunista jellegű szekta tagjai. Az esszénusok lemondtak a földi élet külsőségeiről, szent életet éltek és kommunista alapon rendezkedtek be. Jóindulatukhoz nem fér semmi kétség; messiási reménységüket a farizeusoktól tanulták, de míg ezek józan életbölcseletet tanítottak, ők lassankint az életről, magáról a családról is lemondtak; külső élvezetet megvetettek, misztériumokban hittek és csodákat vártak. Plinius az esszénusok Holt-tenger melletti telepét a világ csodájának tartja s azt mondja róluk, hogy évezred óta pénz, nő és gyermek nélkül tartják fenn közösségüket. Philo nagy tisztelettel beszél róluk s szerinte Mózes avatott be tízezret a misztériumokba s ezek már szentéletű öregek voltak. Az ő korában 4000 esszénusról tud, akik mint kézművesek és földművelők teljes kommunizmusban élnek, megvetik a rabszolgaságot, kerülik az áldozathozatali szertartást, nem esküsznek, szentségre törekednek s különösképpen szigorúan tartják a szombatot, melyet a Törvény magyarázására fordítanak. Josephus (Antiquitates 15 10, § 4; 18. 1, § 5 és De Bello Judaico 2. 8 § 2–13), részint mint filozófiai iskolát, részint mint félpogány rítust és babonákat követő misztikusokat, lenézi őket. A modern keresztény teológusok között különösen Schtirer van azon az állásponton, hogy félig zsidó, félig pogány szokások keveréke az esszénusok szektája, mely évszázadokon át élhetett Palesztinában anélkül, hogy a rabbinikus irodalomban, bármiféle nyomot hagyott volna. Ez utóbbi vélemény azonban nem egészen helytálló s nem egyezik Josephuséval sem.
Valószínű, hogy az apokaliptikus irodalomban nagy részük van. Szent remetéket is említ közöttük Josephus. Onnan vették tradícióikat is. A régi chászidok szokásait követték az imánál való elmélyedésben; reggelenként a szertartás előtt egy órát töltöttek el magukba mélyedve, melyből nem eszméltek fel, sem ha a király jött, sem ha egy kígyó a lábukba harapott (Berách. 5. 1; Toszefta Ber. 32b). A szombat megtartásában oly pedánsak voltak, hogy szombaton még önvédelemből sem fogtak fegyvert háború idején sem (I. Makkab. 2. 38; II. Makkab. 5. 25, 15. 4); különös szigorral vonatkoztatták magukra és tartották be a levitáknak előírt tisztasági törvényeket. Kétségtelen, hogy egy részük teljes szüzességben élt s személyes vagyonát felosztotta a többiek közt. A jeruzsálemi templomban a jótékonyságot titokban gyakorolták s főleg a szegények részére szolgáló gyűjtőszekrénybe adtak pénzt. Philo kiemeli, hogy az esszénusok annyira kifogástalan és szent életet éltek, hogy még a legkegyetlenebb zsarnok – t. i. Heródes – sem tudott vádat kovácsolni ellenük. Jellemző, hogy a későbbi keresztény egyházi írók éppen a kommunizmusukat emelik ki dicsérőleg, nem annyira tanításaikat. így Hippolytus Refutatio omnium haeresium c. művében kiemeli, „hogy megvetik a vagyont s megosztják mindenüket a szűkölködőkkel; a valóságban közülük senki sem gazdagabb a másiknál.” Az esszénusok valósággal szerzetesrend voltak, akiknek viselete is meg volt állapítva: mindenki fehér ruhában járt; a tisztaságra olyan mértékben ügyeltek, hogy még olajat sem használtak, attól tartva, hogy az tisztátalan. Az esszénusok városi házaikról egyszerűen lemondtak s teljesen köztulajdonná tették azokat, ők maguk pedig igen sokat barangoltak a mezőkön, de semmit se vittek magukkal, mert mindenütt voltak esszénusok.
A számos bőséges forrás azt bizonyítja, hogy az esszénusok szigorított felfogású farizeusok voltak. Magukat testvéri közösségnek tekintették s vezetőjük a „mismor” vagy „maamod” (Toszefta Peah 4. 7) volt s már ők maguk a mózesi chászidoktól származtatták magukat. Az esszénusokat a valóban felvilágosodott farizeus tudósok, akiket ők is nagyban respektáltak, igen bölcsen, ugyanúgy tekintették már, mint amilyennek a tudományos megállapítás látja: túlvilági, de nem erre a világra szóló boldogság keresőinek akik a kötelező földi élettel keveset törődtek, s a kultúrához szükséges kényelmet is elvetették, emellett pedig a nőt a tisztátlanság és emberi gyengeség kútforrásának és megszemélyesítőjének tekintették s társadalmukból csaknem teljesen kizárták. Ezzel szemben a farizeusok, akiknek etikájuk lényegében ugyanaz volt, mint az esszénusoké, akiknél csak a csodákra, mágiára s általában misztériumokra való hajlam volt új, a való és lehetséges emberi és társadalmi életet tartották szeműk előtt tanításaikban és gyakorlatukban egyaránt s a család és otthon szentsége mintegy főcél volt szemükben. Éppen ezért a Talmud s az előkelő Josephus meglehetősen lenézik őket; a „Szóta” talmudtraktátus (S. 4) így nyilatkozik egy esszénusról, „bolond, aki a világot elpusztítja”. Az apokrif és apokaliptikus irodalom is számos tanítását vette fel az esszénusoknak, így a Targum Jerusalmi és Tanná debé Elijahú, ahol chászidimnek neveztetnek. Feltűnő tanításaikban az Angyaltan, a „Szent hév” és „Szent lélek” gyakori használata. A chászideusokon kívül a zsidó állam utolsó századának zelotái, tehát éppen a nemzeti túlbuzgói szintén esszénusok voltak, úgyszintén a therapeuták Egyiptomban.
Az Új Testamentum hallgatása az esszénusokról a szerzők szimpátiájának jele s annak, hogy ők egyenesen esszénus szempontból néztek az akkori társadalomra s azok eseményeire, ill. hogy magukat esszénusoknak tekintették. Feltűnő az őskereszténység hasonlatossága az esszénusokkal: mindkettőnél ugyanolyan kommunizmus uralkodott (Apostolok Cselek IV. 34–35); ugyanaz a hit a fürdés-keresztelésben, a prófétaság hatalmában; ugyanaz az ellenszenv a házassággal szemben, ugyanaz a fokozott hit a Messiás közeli eljövetelében, de ugyanazon társadalmi organizációjuk is volt s ugyanolyan egyéni, lehetőleg vándor életmód és szegénysegélyzés, ugyanazon szeretet-ünnepségekkel és szeretet-törvényekkel. Az, amit az esszénusok etikájáról az Evangéliumok s ennek függelékei, valamint Philo, Hippolytos és Enoch könyvének régi etióp és szláv szövegei, valamint maga a rabbinikus irodalom (Talmud, Apokrifák stb.) feljegyeznek, annyira kézzelfoghatóvá teszik, hogy a kereszténység elsősorban az esszénusok műve s hogy az első keresztények esszénusok voltak, míg maga Jézus az esszénus szentnek, a később Keresztelőnek nevezett kohanita Jánosnak a tanítványa: hogy a tudomány e rég ismert megállapításait tagadásba venni nem lehet, jóllehet maga Jézus az esszénusok túlzó szigorát nem prédikálta. Mégis a túlvilágiasság, mint uralkodó elem, a kereszténységbe az esszénusok részéről került be (l. Chászidok és Farizeusok). S. R.
Irodalom
K. Kohler (Jew. Encycl. 1904); Z. Frankel, Die Essäer (Zeitschrift für die religiösen Interessen des Judentums 1846). ua., Die Essäer nach talmudschen Quellen Alonatsschrift 1853); Böhmer, Kitbé Jiszraél (Warszawa 1849); N. L. Weinstein, Beiträge zur Geschichte der Essäer (Wien 1892; Graetz. Geschichte der Juden III. k.; Derembourg, Essai sur l'Histoire et géographie de la Palestine (1867); Jost, Geschichte des Judentums und seiner Sekten; Philo, De Vita contemplativa (Oxford 1895); Herzfeld, Gesichte des Volkes Israel III, (1895); C. D. Ginsburg, The Essenes, their History and their Doctrines (London 1864); Geschichte des Volkes Israel (3 kiad II.); Lucius, Der Essenismus in seinem Verhältnis zum Judentum; Hilgenfeld, Ketzergeschichte des Urchristentums (1884); Krausz Sámuel, Das Leben Jesu (Berlin 1902) Ezenkívül l. Kereszténység és zsidóság viszonya címszó irodalmát is.
