Diaszpóra
A Zsikipedia wikiből
Diaszpóra (görög szó, am. szétszóródás, héberül gólusz). Így nevezi a zsidó történelem a zsidók szétszóródását a görög-római kultúrterületen, mely később az európai keresztény és ázsia-afrikai mohamedán államok területére terjedt ki. Minthogy a zsidók mindezeken a területeken már a jeruzsálemi Templom lerombolása s az állami önállóság megszűnése előtt, részben pedig azután nagyobb vagy kisebb számban laktak és élnek a mai napig, ennél fogva a diaszpóra a zsidóknak a különböző területeken való letelepedését és elhelyezkedését is meghatározza. A diaszpóra története ad felvilágosítást a zsidóknak a különböző államokban való szociális, gazdasági és jogi viszonyairól, melyek a keresztény államiság megszületésekor fennforogtak s amely viszonyok később különböző körülmények következtében rosszabb irányban megváltoztak.
Az első nagyobb mértékű elvándorlás Palesztinából az időszámítás előtti 588. évben, Juda királyság ideiglenes megszűnésével kezdődött. Ekkor a zsidóság Mezopotámiában helyezkedett el s éppen a vagyonosabb része a többi visszaköltözése után is ottmaradt s valószínűleg nagyobb számban élt ott, mint Palesztina területén. Így az egész kaldeai, majd perzsa birodalmak területén volt nagyszámú zsidóság, de az összekötő kapcsot továbbra is az újjáépített jeruzsálemi Nagytemplom és a Szentírás képezte. Fokozódott a Keleten, főképp Szíriában és Egyiptomban való letelepülés a görög-makedoni térfoglalás idején a IV. században; az előbbi helyt a Szeleukida Antiochuszok alatt kedvezőtlen volt a zsidóság helyzete, ami a makkabeusok szabadságharcára vezetett 167., míg a ptolemeusok minden tekintetben respektálták a zsidók vallási és nemzeti szokásait s Alexandriának ebben a korban jelentékeny és gazdag zsidósága volt. A jeruzsálemi Templom lerombolásakor a zsidók már az egész görög-római világban letelepedtek, így nem csupán az említett részeken, hanem Rómában és Szicíliában is, azonban ez mind önkéntes letelepülés volt, melyet kizáróan nemzetgazdasági okok idéztek elő. A kényszerű letelepítés sem Titus császár műve volt, a Templom elpusztítása s Judaea provinciává tétele nem idézte elő azt, ami a köztudatban van, hogy t. i. a zsidóság hirtelen szétszóródott. Igaz ugyan, hogy a nagy esemény és megrázkódtatás jelentékeny el- és kivándorlást okozott s a nemzeti és hitéleti centrum Jeruzsálemből eltolódott a palesztinai Javne, Szephorisz és Caesareába, továbbá Alexandriába és Antiochiába, de a nagy diaszpóra mégis a Bar-Kochba szabadságharc leverése után történt Hadrián és Traian császárok alatt. A Nagy Templom gyászos rombadőlése egyébként kényszer nélkül is kivándorlásra késztette volna a zsidókat.
A diaszpóra tulajdonképpen a nagymérvű deportálásokkal kezdődött, mert ezáltal települtek le tömegesen egy helyt a zsidók. Ilyen volt Vespasianus és Titus fogoly szállítmánya Rómába. Ezeket a polgári jog nélküli fogoly zsidókat maguk a zsidók, akik régebben éltek ott, váltották meg s ezek alapították az egész Itália területén a rendkívül nagyszámú zsidó hitközségeket, melyek különösen Dél-Itáliában és Szicíliában voltak eredetileg népesek s csupán a XV. század vége körüli üldözések (inkvizíció) miatt szűntek meg. Tudomásunk van arról, hogy voltak kényszerletelepülések is, így Nagy Antiochus a Cyrenaicába (Észak-Afrika), Phrygiába és Lydiába telepített le 2000 mezopotámiai zsidót, Tiberius pedig 4000-et Szardínia szigetére, ahol nagyobb része a malária és a háborúk következtében elpusztult, továbbá Hadrián a korinthoszi csatorna építésére a Pellopponésszoszon, majd Hispánia provincia középső részén telepített le igen nagyszámú zsidóságot. Ez utóbbi rendkívül fontos a zsidóság történetében, mert ez lett a későbbi spanyol zsidóság alapja. A kényszertelepítés éppen a későbbi Toledo vidékén volt s valamennyi legenda között a legkevésbé látszik valószínűtlennek, hogy a vizigótok készen találták Tuleitulát, amely a monda szerint zsidó alapítás. Provence-ban az első település még a Jeruzsálemi Templom fennállása idején történt. Meg kell említenünk ezeknek a fonton letelepüléseknek s a diaszpóra történetének főforrásait. Ezek: az óriási számú felirat, melyet a Római Birodalom valamennyi provinciájából kiástak (így Pannónia területén is találtak görög-héber feliratú zsidó sírkövet, éppen Pest közelében); az egykorú történelmi, geográfiai és filozófiai írók, mint Josephus, Philo, Strabo, Seneca, Az Apostolok Cselekedetei, az egyházatyák stb. Úgy tehát nem csoda, ha a IV. századi Oracula Sybillina zsidó szerzője ezt írja a zsidókról: „Minden ország és a tenger is tele van velük.” (III. 271) Theodor Reincak párizsi professzornak, a görög-római világ zsidósága legkitűnőbb ismerőjének adatszerű megállapításai alapján a Római Birodalom fennállásának utolsó századában a következő provinciákban voltak zsidótelepek, illetőleg községek, melyeknek neveit szintén tudjuk: I. Ázsiában: Palestina, Transjordania, Arabia, Phoenicia, Coele-Syria, Syria, Mezopotámia, Babylonia, Elam, Parthia, Hyrcania, Media, Armenia. II. Kisázsia: Pontus, Bythnia, Mysaa, Jonia, Lydia, Caria, Phrygia, Lycia, Pisidis, Pamphylia, Lycaonia, Cappadocia, Cilicia, Cyprus. III. Európa: Bosporus, Scythia, Thracia, Macedónia, Hellas, Aegei és Joni szigetek valamennyie, Creta, Sicilia, Észak-, Kelet- és Dél-Itália, Istria Pannonia, Illyria, Gallia, Germania, Hispania. IV. Afrika: Egyptom, Aethiopia, Cyrenaica. Tripolitana, Carthago, Numidia, Mauritania.
Már az ókorban tudunk a letelepült zsidók nagymértékű üldözéséről, mely a görög és szír lakosság részéről forgott fenn. Nagyobb volt ezek közt a Seleukiában rendezett, mely a bizonyára túlzott adatok szerint 50,000 zsidó életébe került. A leggonoszabb indulatú Traian császár volt a zsidókkal, akiket távoli vidékekre katonai szolgálatra osztott be. Másrészt a letelepedett zsidóság nemcsak meghonosodott új hazájában, hanem polgári jogokhoz jutva, csakhamar nélkülözhetetlenné vált az adminisztrációban. Egyiptomban, Syriában és Galliában mindenütt zsidók az adószedők s az államhatalom részéről számos elismerésben részesültek. Másik jellemző körülmény, hogy a provinciák zsidósága mindenütt kivétel nélkül földműveléssel és az ezzel kapcsolatos szőlészettel foglalkozott s erre vonatkozólag ma már összegyűjtött adatok állanak rendelkezésre, melyekből megállapítható, hogy a görög szigeteken csakúgy, mint Siciliában, Hispániában, Mallorca szigeten és Galliában, sőt a Rajna mentén is a Római Birodalom fennállása alatt a zsidók még földművelők voltak. Ezenkívül csupán államhivatalt töltöttek be, valamint a mezőgazdasággal kapcsolatos iparágakat, p. o. a bíborfestészet megalapítói voltak Szicíliában, Szíriában pedig üvegesek stb. Mindezekről a gazdasági viszonyokról kitűnően tájékoztat Georg Caro korán elhalt zürichi egyetemi tanár Wirtschaftsgeschichte der Juden (1908) c. kitűnő és újat nyújtó munkája, amely több előítéletet megdöntött.
A zsidó vallás a Római Birodalom fennállása alatt „religio licita” azaz elismert vallás volt, a valóságban azonban számos privilégiumot is élvezett. így 1. A városokban a külön negyedet ők maguk alapították maguknak s nem kényszerű elzártság volt az, mint a középkor ghettojánál. 2. Zsinagógákat építhettek, ahol rabszolgákat jog szerint felszabadítottak. 3. önálló temetőket, katakombákat építhettek. (Ezek közül több fennmaradt. A sírkövek egyszerűek s minden van hétágú gyertya, a feliratok nagyobbrészt görög nyelvűek, így a Magyarországon talált is). 4. A zsinagógák, szent könyvek és temetők megsértését törvényesen megbüntették. 5. A szombatot respektálták s munka alól felmentették. Ehhez a jóléthez képest a hitközségi élet is kialakult s azok vezetőit archisynagógusznak nevezték, míg a rabbit archónnak. Az utóbbi kötelessége volt minden szombaton prédikálni. Mellette külön előimádkozó működött. A nőknek feltűnő nagy szerepe volt a zsinagóga vezetőségében; sokszor találkozunk vezetőnőkkel a görög és római hitközségeknél. Jeruzsálem fennállásáig oda fizettek önkéntes adót, majd saját intézményeik fenntartására. Legfőbb fórumnak szellemiekben és vallási ügyeikben a Tiberiasban székelő pátriárchát, Hillel leszármazottjait tekintették. Ez utóbbit az V. század elejéig elismerték és respektálták a római hatóságok, de azután eltörölték a méltóságot. Adóul a zsidóktól az ún. „fiscus judaicus”-t szedték, fejenként két drachmát, melyet előbb a jeruzsálemi Templomnak küldtek. A zsidók sorsában a döntő fordulatot a kereszténységnek, mint államvallásnak a felvétele idézte elő. A IV. században Constantinus császár zsidóellenes törvényei, majd a Codex Justinianus előkészítették a diaszpórában élő zsidóság későbbi teljes jogfosztását, mely mindenekelőtt abban a jellemző tünetben nyilvánult, hogy az addig államhivatalt betöltő zsidókat állásaiktól megfosztották.
A zsidó diaszpóra történelmi és kulturális jelentősége szinte felbecsülhetetlen, de tudományos méltánylásban csak a legújabb idők kultúrtörténeti kutatásai részesítették. A szétszóródott zsidók voltak az ókorban az isteneszme terjesztői, úgy is, mint a keresztény hit első propagálói, ők voltak azok, akik a Bibliát és ennek egész etikáját megismertették a világ népeivel. A görög filozófiát megmentették az elenyészéstől és mint kultúrközvetítők felbecsülhetetlen szolgálatot tettek a világ összes népeinek. Amikor külső körülmények nem gátolták őket, hatalmas munkát végeztek az egyetemes kultúra szolgálatában. Szerepük nem csak a szorosan vett szellemi kultúra terén volt igen nagy jelentőségű. De mint Franz Oppenheimer kutatásai bizonyítják, a diaszpóra zsidósága volt az, amely a romba dőlt Róma gazdasági hálózatának nyomán megteremtette Európában a mai értelemben vett nemzetközi kereskedelmet és a kereskedelemmel kapcsolatos hitelüzletet. A szétszóródott zsidóság a külső körülmények hatása alatt, kényszerű vándorlásában sok népet megismert és több nyelvet beszélt. S bár helyzete többnyire súlyosan rosszabb volt az autochton népekénél, kultúrája és hasznos tevékenysége biztosította egzisztenciáját. Ahogyan az élet kényszerűsége szétszórta a zsidóságot, úgy kapcsolta össze az írott tan és megóvta a megsemmisüléstől. A hazátlanság ingadozó talaján vallásában maradt fenn a zsidóság a diaszpórában. – Továbbiakra vonatkozóan l. Kereszténység és zsidóság viszonya és Zsidók története címszókat. S. R.
Irodalom
Th. Reinach, „Juifs” (Dictionnaires des Antiquité); ua., Textes d'Auteurs Greques et Romains (1896); G. Caro, Wirtschaftsgeschichte der Juden 1. (1908); Schürer, Die Gemeindeverfassung der Juden in Rom (1879); ua., Geschichte des jüdischen Volkes; Zorn, Historia Fisci Judaici (1734); Levysohn, De Judaeorum sub Caesaribus Conditionibus et de legitus eos spectantitras (Leyden (1828); Hild, Les Juifs a Rome devant l'Opinion Romaine (Revue des Etudes Juives VIII, IX.); Fränkel, Die Diaspora zur Zeit des zweiten Tempels (1853); ua., Die .Juden unter den ersten römischen Kaisern (1854); Friedländer, Sittengeschichte Roms III. kötete; Willrich, Juden und Griechen (1889); A. Berthelot, Die Stellung der Israeliten zu den Fremden (1896); Renan, Les Apotres.
