Akiba ben Joszef
A Zsikipedia wikiből
Akiba ben Joszef (általában Rabbi Akibá-nak nevezik), a zsidóságnak Mózes és Hillel mellett legnagyobb tanítója, a bibliai tudományok, a tanítás és tanulás megszervezője, hírneves írásmagyarazó, a Hadrianus alatti zsidó szabadságharc szellemi vezetője és a zsidóság „szent”-nek nevezett mártírja, szül. 50 körül, megh. 132-ben.
Tartalomjegyzék |
Tanítók és tanítványok
Életéről rengeteg feljegyzés van a Talmudban és máshol is, azonban annyira át van szőve a legendákkal, amelyek alakját később övezték, hogy részletes élettörténetét nehéz megállapítani. Tény az, hogy ifjú korában pásztor volt (Jeb. 86b. és 16a.), és felesége Ráchel, egy Jósua nevű jelentéktelen ember leánya volt, aki hűségesen megosztotta férje sorsát mindenben s nem ellenezte, hogy Akiba ben Joszef, aki férfikorában kezdett tanulni s addig a rabbik ellensége volt, meggyőződve a tudás hatalmáról, mint meglett férfiú üljön a rabbik lába elé (Pesz. 49b.). A mester, akit szülővárosában, Lyddában hallgatott, R. Eliezer ben Hyrkanos volt, aki már Jochánan ben Zakkai halála után működött. Akiba tizenhárom évig szakadatlanul tanult, jóllehet családjáról kellett gondoskodnia, mielőtt maga is tanítani kezdett volna. Másik tanítómestere volt Rabbi Tarfon, aki később maga is tanítványa és csodálója lett Akibának (Szifré Num. 75.). Amíg R. Eliezer élt, Akiba Lyddában működött, azután Bené Berakban, Jaffa közelében (Szanhedrin 32b., Toszefta Sabbat III. 3.), majd Ziphrónban, később pedig Jabnéban, ahol a Szinhedrion elnöke volt. A későbbi legkiválóbb tanaiták az ő tanítványaiból kerültek ki s a Talmud 12,000-nél többre teszi azok számát, köztük R. Méir és Simon bar Jochi voltak a leghíresebbek. Akiba ben Joszef Bar-Kochbát, a hadvezért, Messiásnak tartotta. A szabadságharcban való részességéről ez a legfőbb adat (Jerus. Taanit IV. 68d.) s azt jelenti, hogy szellemi hátvédjét képezte annak.
Kivégzése
Számos utazása is fel van jegyezve; így 95-ben Rómába ment, ahol két évig tartózkodott. Kiterjedt nyelvtudása miatt a császárhoz küldött követség tagjaival ment. Ez alkalommal a Talmud szerint Galliában is megfordult. 110 körül pedig a babiloni Nehardeában járt, ahol a zsidóság nagy kultúrcentruma volt a későbbi évszázadokban is. Útja azonban nem politikai jellegű volt, hanem kulturális vonatkozású. Halálát a Talmud szerint (Berách. 61b.) az okozta, hogy megszegte Hadrian császár edictumát, mely a zsidó vallás tanítását és törvénymagyarázatát eltiltotta. Sok évig tartották börtönben (Szanhedrin 12a.) és sorsát előre látta beteljesedni, miután több iskolafőt ő előtte végeztek ki.
Hogy a valóságban miként ment végbe Akiba ben Joszef kivégzése, azt sem lehet pontosan megállapítani a rengeteg legenda miatt. A leírásokból az tűnik ki, hogy hosszas tortúra után égették el elevenen s ő az egész idő alatt a legnagyobb türelmet tanúsította s a körülállóknak erkölcsi tanításokat adott, majd fennhangon a Smát, Izrael egy-isten hitét hangoztatva, lehelte ki lelkét, példát adva a későbbi korok tűzhalált halt mártírjainak.
Szerénység és jótékonyság
Akiba ben Joszef személyéről mindenesetre kevesebbet tudunk, mint tanításáról, amely a Talmud egész területen szétszórva feltalálható. A tudást tartotta legfőbb erénynek, de csak, ha szerénységgel párosul: „Aki tudása miatt feltolja magát, olyan mint egy útszéli hulla, mely előtt az utas gyorsan tovább halad.” Másik ide vonatkozó mondását Lukács evangélista átveszi (14. 8–12.) s ez Akiba ben Joszefnál így szól: „Helyedet mindig rangodon alul válaszd, amíg nem kérnek rá, hogy előkelőbb helyre ülj, mert jobb, ha mások szólítanak fel, hogy lépj előbbre, mint ha arra kérnek, hogy hátrább ülj.” Jótékonyságát számos helyt megörökíti a Talmud, melyből azt is megtudjuk, hogy a jótékonysági adományok templomi szekrényének felügyelője volt (l. Jótékonyság).
Ótestamentumi kánon és Halacha
Szellemi kiválósága egészen elsőrendű volt. Az ótestamentumi kánon végleges megállapítása tőle származik, egyszersmind számos apokrif irat fel nem vétele is, jóllehet ezek tanulmányozását sem tiltotta el a legkevésbé sem, sőt ő maga többször idézett az Ecclesiasticusból. A Septuaginta akkor a zsidók közt is elterjedt hibás szövegét, melyet a keresztények már az ő korában a zsidóság ellen magyaráztak, Akiba pótolta a kanonizált Bibliával. A Targum-Onkelos szerzésében is döntő része lehetett, mert ezeknek halachikus anyaga teljesen fedi Akiba véleményeit.
A Halacha volt Akiba ben Joszef legfontosabb anyaga. Ez ő előtte még nem volt rendszerezve s ennélfogva vallási utasításul nem szolgálhatott, csak ott, ahol iskolafő volt. Akiba volt az, aki a Misnában megszövegezte a halachikus kódexet, a Midrásban a halacha-exegézist, a Halachótban pedig magának a Halachának logikai módszerét és alkalmazását mutatta. Azok a Talmud-szerzők, akik például a Misna máig is az ő korukban már meglévő formájának végleges megszövegezőjéül R. Méirt tartották, azok is megegyeznek abban, hogy az Akiba szövegezésének módosítása s az ő módszere nyomán jött létre. Eszerint a kodifikált Halacha a Misnával, a Tószefta a Misnára vonatkozó logikus érvekkel és a halachikus Midrás Akiba életművének tekinthető. Azonkívül tanítványaitól erednek a Mechilta és több Szifra. Nagy érdeme Akibának, hogy óvakodott a dogmatizálástól s azt teljesen elkerülte, mint a fejlődés alapján álló judaizmus szellemével össze nem egyeztethetőt; de azt is látta, hogy egyedül a bibliai szöveg nem elegendő akkor, amikor a kereszténység is szent könyvnek ismeri azt el; ezért volt szükség a szóbeli hagyomány és magyarázatok rögzítésére s ezt végezte ő el tanítványával, Aquilával, azon célból, hogy a görög filozófia különösen a gnosztikus szellem felszívó hatásától megvédje a zsidóságot. Akiba volt az, aki először tanította tudatosan azt, hogy a kanonizált bibliai szöveg belső értelmű, abban felesleges szó vagy éppen betű nincs, hanem minden lényeg; belőlük ered s onnan fejleszthetők a vallási, erkölcsi és polgári törvények.
Vallásfilozófiája
Akiba vallásfilozófiája hasonló Philoéhoz; az ember létének alapja az eszme; az ember nem Isten képmására, hanem Isten eszméje után teremtetett. Monoteizmusa a szigorú, tiszta zsidó monotheismus volt, mely az angyalhitet tökéletesen kizárta s a személyes istenhitet is. Akiba az akaratszabadság elvét vallotta: „az akarat szabadsága minden embernek meg van adva”; „A világot isteni kéz kormányozza, de az ítélet minden ember jó és rossz cselekedetének megmérésén alapszik.” Isten transzcendentális természetének megmagyarázása után vezeti le Akiba az indeterminizmust, a korlátlan akaratszabadságot, amely már ebben az időben ellentétbe hozta az akkori kereszténységgel, éppen úgy, mint szigorú egyistenhite, mely közvetítőt nem ismer: „Boldog vagy ó Izrael, hagy égi Atyád által tisztultál meg”, mint írva van (Jerem. 17., 18.): Izrael reménysége Isten.” (A héber „mikvó” szó egyaránt jelent reményt és fürdőt.) Akiba ben Joszef szerint Isten attribútumai nem csupán az igazságosság, hanem a jóság és irgalom is, mely azonban nincs alárendelve az előbbinek. Ez tükrözik vissza erkölcsi aforizmájából is: „Isten a világot irgalommal, de az emberi cselekedetek jó és rossz oldalainak mérlegelésével kormányozza.” Legfőbb törvénynek Akiba ben Jószef is a felebaráti szeretet bibliai törvényét vallja (Levit. 19., 18; Szifra kedósim 4.), de ez magában véve még nem elegendő s Akiba ben Joszef hevesen protestál a keresztények azon véleménye ellen, hogy a judaizmus „csupán csak moralitás”. Más kötelességei is vannak az embernek. Filozófiája dacára, Akiba ben Joszef a zsidó nacionalizmus legtudatosabb megtestesítője, még a Talmudban feljegyzett víziói is, amelyek a jövőre vonatkoznak, visszetükröztetik népe iránt érzett nagy szeretetét.
Irodalom
L. Ginzburg, R. A. ben Joseph, New York 1904; I. Gatfreund, Biographie des R. A., Lemberg 1871; Graetz, Geschichte der Juden IV.; Ewald, Geschichte des Volkes Israel VII.; Derembourg, Essay sur l'histoire et géographie de Palestine, 1868; Bacher, Agada der Tannaiten I,; Jost, Geschichte des Judentums und seiner Sekten II.; D. Hoffmann, Zur Einleitung in die halachischen Midrasim; Graetz, Gnosticismus; F. Rosenthal, Vier apokryph. Bücher R. A.; M. Lehmann R. A., Historische Erzählung, 1880; Blaunschweiger, Die Lehrer der Mischnah; Wittkind, Chut-ha-Mesulas, Wilna 1877; Frankel, Darké ha-Misna; Weiss, Dor II.; Oppenheim, Béth ha-Talmud II.; Bloch, Mi-Mizrach umi-Maarab 1894; Bilerbeck, R. A. Leben und Wirken eines Meisters in Israel; Strack's Zeitschrift „Nathanel” 1916–18; Hirsch, Die religionsgeschichtlichte Bedeutung R. A. Prag 1912; Strack, Einleitung in Talmud und Midrasch 5. Anfl.; Dubnow, Weltgeschichte der Juden III.; Zuri, R. A.; Rubin, Ansé ha-Sém be-Chochmát ha-Nisztár Ha-Eskól, V.
