Újtestamentum
A Zsikipedia wikiből
Újtestamentum. Jézusról és tanításairól szóló könyvek s levelek, amelyek a keresztény vallás alapját alkotják. Jézus maga sohasem tagadta a zsidó néphez és vallásához való tartozását. Első tanítványai sem szakítottak még annyira a zsidósággal, hogy külön felekezethez tartozóknak tűnhetnének fel. A könyveiket is főleg zsidók számára írták. Ugyanakkor a zsidóság nem fogadta el az azokban található tanításokat ugyanis azokat ellentétesnek találta a Tóra tanításával. Jézus ugyanis több helyen is eltér a törvénytől, és a Tóra parancsolatainak az egyszerű gyakorlati jelentéstől eltérő értelmet ad. Az Újtestamentum részei a következők: 1. Máté, 2. Márk 3. Lukács és 4. János szerint való Evangélium. Apostolok Cselekedetei. Pál, Jakab, Péter és János apostol, tovább Judás levelei (összesen 21). János jelenései. Sok ilyen Evangélium volt forgalomban a kereszténység első századaiban, de az egyház valamennyit apokriffá nyilvánította, kivéve Máté, Márk, Lukács és János Evangéliumát, amelyeket kanonizált. De e között a négy könyv között is jelentékeny eltérések vannak. Az Újtestamentum könyveinek egy része héberül íródott, illetve arameusul, aztán ezeket is lefordították. A fordítók már nem bírhatták tökéletesen az aram nyelvet és ezért homályosult el sok evangéliumi mondás, amely az eredetiben világos lehetett.
A szkeptikus történetkutatás nem egyszer, de nem mindig tárgyilagosan afelé a feltevés felé hajlik, amely Jézust csak mithikus alaknak képzeli el. A zsidóságnak semmi oka sincs arra, hogy ezt a negációt a magáévá tegye és örüljön olyan állításoknak, amelyeknek az a legnagyobb hibája, hogy argumentumaikat a nem-bizonyításból merítik. Ezt a nézetet már csak azért sem fogadja el a zsidóság, mivel Jézus személyéről a Talmud is említést tesz. Viszont tény, hogy Josephus Flavius, a nagy zsidó történetíró, aki Jézus kortársa volt és őt még túl is élte néhány évtizeddel, aprólékosan írt le mindent, ami korában lejátszódott, de történeti munkájában nemcsak magáról Jézusról hallgat, de még a Jézus nevéhez fűzött új vallási mozgalomról is, amely az ő idejében már nagy hullámokat verhetett az Újtestamentum adatai szerint. Ezen az alapon azonban még nem lehet Jézust egyszerűen a mithológiába utalni, mert Josephus Flavius talán éppen valláspolitikai okokból tartotta kívánatosnak az elhallgatást, vagy azért, mert az ő idejében még nem kristályosodott ki Jézus későbbi jelentősége. Aminthogy az sem felelne meg a történelmi kutatás objektivitásának, ha azt akarnók bizonyítani, hogy Josephus Flavius igenis ismerte Jézust, küldetését és történetét is, csak azért, mert könyvében a következő feljegyzés található: „Ez időben élt Jézus, bölcs ember, ha ugyan embernek nevezhető. Ő ugyanis csodás dolgokat műveit és tanította azokat, akik örömmel fogadták igazságait. Sok zsidót és sok hellént vonzott magához. Ő volt a Messiás. Amikor a mi első embereink följelentésére Pilátus keresztre feszíttette őt, nem hagytak fel vele, akik szerették. Három nap múlva ugyanis újból élve jelent meg nekik, miután az isteni próféták ezt és ezer más csodadolgot jósoltak felőle. Még mai napig sem szűnt meg azoknak a gyülekezete, amely őróla kereszténynek neveztetik.” Maga a keresztény tudományos irodalom is elismeri, hogy ezt nem írhatta Josephus, akinek más felfogása volt a Messiásról. A kohén származású büszke tudós, aki politikus, hadvezér és kormányzó volt, elégszer érezhette a messiási gondolattal járó nyugtalanságot és nem magasztalhatott fel olyan embert, aki súlyos válságokkal fenyegette az akkori zsidóság lelkiéletét. Josephus csak akkor írhatta volna le ezeket a szavakat, ha szakított volna a zsidósággal, de éppen az iratokból tudjuk, hogy szigorúan a hitéhez ragaszkodott. A kritika meg is állapította, hogy ezt a helyet kétségtelenül keresztény ember csempészte be utólag a szövegbe, mert e hely interpolálására szüksége volt a kereszténységnek, hogy tanításaihoz történetírói tanúságot kapjon, miután az egykorú Tacituson kívül egy histórikus sem emlékezik meg Jézusról, és Tacitus is csupán a halálát említi. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy azokban az időkben, mikor újak voltak még a Jézusra vonatkozó hagyományok, de kezdett már kikristályosodni a kereszténység történelmi felfogása, a mozgalomról ennyi szimpátiával írhasson egy zsidó történetíró, mikor nem számíthatott kölcsönösségre és nem lehetett már titok, hogy ha ezeket a hagyományokat a történetírás veszi át, akkor is inkább ellenérzéssel, mint szimpátiával fog fordulni a zsidóság ellen. Az Evangéliumokban valóban már érezhető is a zsidóellenes hangulat.
Az Egyisten-gondolatot valószínűleg már régebbi hatások ellen védelmezték meg, főleg a zoroasztrizmus ellen, amely fölmentette Istent a rosszért való felelősség alól, mert azt más hatalom alá rendelte. A „két hatalomban való hit” nem fért össze a zsidó felfogással és bizonyára ez ellen tiltakoztak abban az imában, amely Istent dicsőíti, aki (egymagában) alkotta a világosságot és sötétséget”. Az istenegység nem metafizikai kérdések megoldásaként jelentkezett a zsidóknál, hanem az erkölcs következménye gyanánt. Ha egy az igazság, egy az embertestvériség, egy a szeretet, akkor szükségkép csak egy lény lehet, aki mindezt akarja. Az Isten sem az igazságban, sem a testvériségben, sem a szeretetben nem tűrheti a jogtalanságot és a rosszat, de mert ellentétes hajlamok mellett is egységes az emberiség, az emberi ellentétes hajlamok iránt is könyörülettel és elnézéssel viseltetik. Igazságszolgáltatás és kegyelem között azonban nincs is dualizmus, a kettő összeforr az ember gondolkodásában, ha azzal Istenhez emelkedik, aki maga is kegyelmes és igazságos egyidőben. Azért alakult ki a zsidó imákban a gyakran visszatérő megszólító formula: Atyánk, királyunk (ovinu malkinu). Az atyához könyörög a zsidó bizalom, mert kegyelmes és a királyhoz, mert igazságos. De az Egyistenről vallott zsidó felfogásban az Isten birodalmának gondolata is egységes formát követelt. Az Evangéliumok Isten országa, amely kegyelemképpen azoknak adatik, akik hisznek, nem elégítette ki az egyetemesség felé hajló zsidó szemléletet. Az isten országával szemben tehát megalkották az Ég uralmá-nak (Malchusz somájim) fogalmát, amely egyetemesebb és amelynek tükörképe a zsidó próféták utópiája olyan korról, amikor az Egyisten védelme alatt egyetlen egy Istenországban forr majd össze az egész emberiség és sem gyűlölet, sem fegyverek vérontása nem lesz többé a földön, hanem csak béke és boldogság. Az Ég uralmáról való gondolattal védekeztek az Újtestamentumban Isten országának vonzó képe ellen és ezt sok imájukban (Olénu, Malchijosz) juttatták kifejezésre, ahogyan már régebben proféciálták: Isten lesz királlyá az egész földön, akkoriban egy lesz az Isten és egy az ő neve. (Zakariás 14., 9.). Az Újtestamentum könyveit héberre is lefordították és különösen az angol misszionáriusok terjesztik a zsidók között.
